Elegendő-e a közös akarat? A közös védelempolitika megerősítése

 Szép Viktor

_____________________________________

  • A Közös Biztonság- és Védelempolitika (KBVP) megerősítése az utóbbi évek egyik legfontosabb témája az Európai Unióban
  • Bár a véleménykülönbségek létezése természetes, egyre több uniós tagállam szorgalmazza a KBVP további fejlesztését
  • A nagyhatalmak általában érzékenyen reagálhatnak más államok vagy nemzetközi szervezetek (gazdasági – katonai) megerősödésére, ugyanakkor az Egyesült Államok várhatóan támogatóan fog fellépni a közös védelempolitika megerősítése tekintetében

A Közös Biztonság- és Védelempolitika (KBVP) megerősítése az utóbbi évek egyik meghatározó napirendi témája Brüsszelben. Szinte lehetetlen felsorolni mindazokat a nyilatkozatokat, amelyek az uniós intézmények és a tagállamok vezetőitől hangzottak el e témában, így csak néhány meghatározó mozzanatot érdemes megemlíteni. Jean-Claude Juncker például már elnöksége kezdetén kijelentette, hogy a „puha hatalom” mellett integrált védelmi kapacitást is létre kell hozni. Juncker védelem- és biztonságpolitikai különleges tanácsadója, Michel Barnier úgy fogalmazott, hogy 3-4 milliárd eurót kell elkülöníteni védelmi kiadásokra. Az Európai Bizottság mellett az Európai Parlament is deklarálta, hogy a „fő célkitűzésnek annak kell lennie, hogy elmozdulás történjen az állandó összevont multinacionális katonai egységek felé, a közös védelmi erők és a közös védelempolitika kialakítása felé, amely végül elvezet a közös védelemhez”. Az Európai Unió új külpolitikai keretdokumentuma, a Globális Stratégia is nagy hangsúlyt fektet a védelmi képességek megerősítésére, miközben valamennyi tagállamra nézve elismeri a NATO elsődleges szerepét.

Az uniós intézmények mellett a tagállamok jelentős része szerint is meg kell erősíteni a KBVP-t. Franciaország és Németország közös erőfeszítést kívánnak tenni a szorosabb európai védelmi együttműködés kialakítása érdekében. A francia és német védelmi miniszter egyetért abban, hogy meg kell erősíteni a KBVP-t az uniós határok, állampolgárok védelme, valamint a béke és a stabilitás fenntartása érdekében. Terveik értelmében érvényesítenék az Európai Unióról szóló Szerződés 42. és 46. cikkben található úgynevezett „állandó strukturált együttműködést”, amely lehetővé teszi az intenzívebb védelmi integrációt valamennyi tagállam részére. Olaszország és Spanyolország szerint pedig a megváltozott biztonsági környezet megköveteli a védelmi képességek megerősítését. A V4 országok a Pozsonyi Nyilatkozatban szintén kijelentették: a gyorsan változó globális és európai biztonsági kihívások miatt meg kell erősíteni a KBVP-t. Finnország kevésbé ambiciózus, mint francia vagy olasz partnerei, de Helsinki is önálló stratégiai autonómiáért küzd. Léteznek szkeptikusabb tagállami vélemények is (pl. Svédország) , de megállapítható, hogy jelentős hangulatváltást lehet tapasztalni az Unión belül.

Kérdés, hogy az uniós intézmények és a tagállamok akarata elengedő lesz-e a KKBVP megerősítésére vagy meghatározó külső szereplők elképzeléseitől is függhet a védelmi képességek fejlesztése? Az európai katonapolitikai történésekbe a második világháború óta hagyományosan jelentős szerepet játszó Egyesült Államok véleménye döntő lehet e kérdéskörben. Washington jelentősen hozzájárult az európai integrációs folyamathoz a kezdetektől fogva. Az 1954-ben elbukott Európai Védelmi Közösség elképzelése sem az Egyesült Államok miatt vallott kudarcot, hanem a francia Nemzetgyűlés többségének akarata okozta a katonai integráció csődjét. Ugyanakkor a hidegháború után az Egyesült Államok feltételekkel ugyan, de támogatta az EU katonai hatalmának fejlesztését. Egyfelől arra kért valamennyi államot, hogy növeljék védelmi kiadásaikat és biztosítsák a NATO elsődlegességét. Másfelől Madeleine Albright elhíresült „3D elvét” kívánták érvényesíteni: no decoupling, no duplication and no discrimination. Azaz, az EU nem válhat le a NATO-tól, nem eredményezhet megkettőződést és nem diszkriminálhatja azokat a NATO tagállamokat, amelyek nem tagjai az EU-nak (pl. Törökország).

Az Egyesült Államok „igen, de” megközelítése világossá teszi, hogy Washington támogatóbb fellépése elősegítheti, míg a további feltételek szorgalmazása megterhelheti az európai védelmi képességek fejlesztését. A Szovjetunió felbomlása után a világpolitika egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy az Egyesült Államok képes-e megtartani egyedülálló szerepét, és ha igen, milyen áron? Azzal erősíti meg hatalmát, hogy más szereplőket hátráltat hasonló képességek fejlesztésében vagy szövetségeseivel a bizalom olyan fokát képesek kiépíteni, amely lehető teszi mindkét fél számára a gazdasági és a katonai hatalom megerősítését? Tekintve, hogy a Szovjetunió felbomlása óta a nemzetközi biztonsági kihívások jelentősen megváltoztak, valamit figyelembe véve, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamai is ugyanazokat az értékeket tartják fontosnak, a valószínűbb forgatókönyv szerint Washington támogatóbb fellépéssel fogja biztosítani a KBVP fejlődését. Ahogy Alexander Wendt, a híres nemzetközi kapcsolatok szakértő fogalmazott egyszer: 500 brit nukleáris fegyver kevésbé fenyegető az Egyesült Államok számára, mint 5 észak-koreai, mert a britek barátok, az észak-koreaiak pedig nem.

Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.