_____________________________________
Az Európai Bíróság C-333/13. sz. Dano ügyben 2014. november 11-én hozott ítélete
- A Bíróság megerősítette, hogy a személyek szabad mozgásából eredő jogosultságok kizárólag a gazdaságilag aktív, valamint a „kellő forrásokkal” rendelkező uniós polgárokat illetik meg
- A tagállamok nem kötelesek az ezen kategóriákba nem eső uniós polgárok számára minimális szociális ellátásokat sem nyújtani
- Az ítélet rávilágít arra, hogy a tagállamok – amennyiben ezt szükségesnek tartják – milyen irányban alakíthatják át szociális ellátórendszerüket, amennyiben optimalizálni akarják az uniós belső migrációból rájuk eső fiskális terheket
- A rászoruló migráns uniós polgárok az Alapjogi Charta alapján sem remélhetnek védelmet olyan esetben, mikor a szociális ellátásra való jogosultságuk nem következik a vonatkozó uniós jogszabályokból
- A tagállamok az uniós jogszabályok által nem érintett döntési szabadságát az uniós jog minimális, szolidaritási alapú szociális ellátási kötelezettség előírásával sem korlátozza
Az Európai Unió Bírósága 2014. november 11-én ítéletet hozott a lipcsei társadalombiztosítási bíróság (Sozialgerciht Leipzig) által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérelem ügyében. A jogvita tárgyát a román állampolgárságú Elisabeth Dano és fia, Florin részére igényelt szociális ellátások megtagadása képezte. Az ítéletben a Bíróság kimondta, hogy egy tagállam nem köteles más tagállamok állampolgárai számára biztosítani azt a szociális alapellátást, amelyeket saját állampolgárainak biztosít, abban az esetben, ha a külföldi állampolgárok nem teljesítik az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló irányelv[1] feltételeit.
Elisabeth Dano 2010 óta él Németországban fiával. Az országba munkakeresési szándék nélkül érkezett, élelmezésükről és lakhatásukról lánytestvére gondoskodott. A lipcsei munkaügyi központhoz (Jobcenter Leipzig) benyújtott, megélhetési ellátásra, szociális segélyre, lakhatási, illetve fűtési hozzájárulásra formált igényüket a központ elutasította. A döntés elleni bírósági felülvizsgálat során a felperes az egyenlő bánásmód elvére hivatkozva kívánta elérni, hogy elrendeljék számára a német állampolgároknak járó szociális juttatások és ellátások nyújtását. A jogvita tárgyában a lipcsei bíróság által benyújtott előzetes döntéshozatali kérelem ügyében az Európai Bíróság a következőket mondta ki:
- Felhívta a figyelmet arra, hogy az irányelv értelmében a fogadó ország szociális ellátórendszerét más tagállamok állampolgárai csak az arra való kifejezett jogosultság fennállása esetén vehetik igénybe;
- Megállapította, hogy a rászorultsági alapon megítélt szociális alapellátások „különleges, nem járulékalapú pénzbeli juttatásoknak” minősülnek, amelyek odaítélési feltételeinek meghatározása tagállami jogkörbe tartozik;
- Megállapította, hogy az egyenlő bánásmód elvére való hivatkozásnak akkor van jogalapja, ha az uniós polgár vagy családtagjai rendelkeznek az adott tagállamban az uniós jogból eredő tartózkodási joggal;
- Kimondta, hogy az ügyben szereplő állampolgárok nem rendelkeztek a fogadó tagállamban tartózkodási joggal, ugyanis a 3 hónapot meghaladó, de 5 évet el nem érő időszakban nem teljesítették az irányelv által meghatározott tartózkodási feltételek egyikét sem;
- Megjegyezte, hogy az ügyben szereplő uniós polgár, Elisabeth Dano nem folytatott kereső tevékenységet, nem keresett munkát a fogadó tagállamban, illetve az elvárt saját forrásokkal sem rendelkezett;
- E feltételek mellett a Bíróság úgy határozott, hogy „az uniós polgárokról szóló irányelvvel és a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló rendelettel nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely kizárja más tagállamok állampolgárait bizonyos „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokból”, noha ezeket az ellátásokat biztosítják az azonos helyzetben lévő saját állampolgárok számára, amennyiben a más tagállamok ezen állampolgárai nem rendelkeznek az irányelv alapján tartózkodási joggal a fogadó tagállamban”;
- Végezetül a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a különleges, nem járulékalapú pénzügyi juttatások szabályozása a nemzeti jogalkotó hatáskörébe tartozik, ezért ezzel kapcsolatban az Európai Unió Alapjogi Chartájában foglaltak nem alkalmazhatók.
A Bíróság visszafogott, a vonatkozó jogszabályi előírások szövegéhez ragaszkodó ítélete megerősítette, hogy az uniós polgárságból eredő jogok és kötelezettségek továbbra is az egységes belső piac keretei között értelmezendők. Az uniós polgárság nem jelent valamely általános érték és szolidaritási közösséget. A belőle származó jogosultságok abban az esetben illetik meg a tagállamok állampolgárokat, amennyiben migrációjuk hasznosnak minősül a belső piac szempontjából (gazdaságilag aktívak), illetve migrációjuk nem jelent terhet a fogadó ország szociális és ellátórendszere számára (kellő forrásokkal rendelkezők). Az ítélet megismételte a vonatkozó uniós jogszabályokban foglalt azon tényt, hogy az ezen kategóriákba nem eső uniós polgárok számára a tagállamoknak még a minimális szociális ellátásokat sem kötelező nyújtani. Az uniós polgárság ilyen módon történő szabályozása, valamint a szabályozás ilyen módon történő értelmezése tükrözi a tagállamok azon – egyébként megalapozott – igényét, hogy az unión belüli migráció egyúttal ne jelentse az egyes tagállamok szociális problémáinak más tagállamokra történő áthárítását (social dumping).
Az ítélet – megismételve és értelmezve a vonatkozó uniós jogszabályok szövegét – még nyilvánvalóbbá tette a tagállamok számára, hogy amennyiben csökkenteni kívánják az Unión belüli migrációból rájuk eső – elsősorban közpénzügyi – terheket, akkor milyen irányban alakítsák át szociális ellátórendszereik szabályozását. Az ítéletből következik, hogy amennyiben bizonyos szociális juttatásokat „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásként” szabályoznak, a tagállamok mentesülnek az állampolgárság szerinti megkülönböztetés követelményéből eredő kötelezettségek alól. Amennyiben erre sor kerül, a szociális ellátások és juttatások átalakítása minden személyt – tagállami állampolgárt és migráns uniós állampolgárt – érinteni fog, hiszen az eddig minden uniós polgárt megillető ellátásokat olyan módon kell újraszabályozni, hogy azok olyan ellátásnak minősüljenek, amelyek esetében a tagállamnak saját állampolgárait és a más tagállamból érkező migráns személyeket nem kell azonos elbánásban részesítenie. Kérdés, hogy ez mennyiben fogja szolgálni a tagállam saját állampolgárainak érdekeit, valamint ténylegesen a szociális kiadások milyen mértékű lefaragását teszi majd lehetővé.
Bár formális szempontból az ítélet érvelésével egyet kell értenünk, fájó hiányosság, hogy az Uniós jog nem tudott rámutatni olyan jogforrásra, amely a tagállamoktól elvárná a rászoruló uniós polgárok minimális, szolidaritási alapú ellátását. Szemben olyan esetekkel, mikor az uniós gazdasági jogi hatékony érvényesülését kellett elősegíteni, a Bíróság nem talált olyan érvet, amely – akár teleologikus, akár értékalapú feltevésekből kiindulva – alátámasztotta volna a tagállamok szociális ellátó rendszereinek valamilyenfajta határokon átnyúló szolidaritási alapú átrendezését. Az ítélet egyértelműen figyelembe vette az egyes tagállamok (pl. Nagy-Britannia) világosan megfogalmazott igényét a tagállami szociális problémák más tagállamokra történő áthárításának kizárására, azonban eltekintett az Unión belüli gazdasági migráció tágabb, annak összevethető, minden tagállamban jelentkező előnyeire és hátrányaira fókuszáló értékelésétől. Amennyiben ez megtörtént volna, az ítélet lehetőséget adott volna az uniós polgárság és az abból eredő jogosultságok határokon átnyúló szolidaritást feltételező, új értelmezésére. Bár a részletes jogszabályi környezet igencsak leszűkítette a Bíróság érvelési mozgásterét, valamint a Charta alkalmazásától is indokolhatóan tekintett el, az unión belüli migráció puszta szakpolitikai racionalitás mentén történő értelmezése joggal kelthet bennünk hiányérzetet.
[1] Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29-i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL L 274., 47. o.).
Az írás a szerzők véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.